A lélek nem kiált. Nem kopogtat hangosan, ha bajban van. Inkább suttog. Halk jeleket küld: nyugtalanság, fáradtság, belső üresség, szorongás, álmatlanság... És ha nem figyelünk rá, a suttogás egyre hangosabb lesz – míg végül testünk is megszólal. Egy betegség, egy fájdalom, egy visszatérő tünet formájában.
Mert a test a lélek tükre. Ami bennünk zajlik, az előbb-utóbb megnyilvánul kívül is. A lelki terhek – elnyomott érzések, meg nem élt fájdalmak, elfojtott vágyak – nem tűnnek el csak úgy. A test lesz az a vászon, amire a lélek festeni kezd, ha máshol nem kap teret.
Ezért fontos, hogy időt adjunk magunknak. Hogy merjünk befelé figyelni. Hogy ne csak akkor törődjünk a lelkünkkel, amikor már „baj van”, hanem minden nap. Ahogy a testet is ápoljuk – ugyanúgy szüksége van a lelkünknek is gondoskodásra: csendes pillanatokra, őszinte beszélgetésekre, sírásra, nevetésre, elengedésre, ölelésre.
A lelki egészség nem luxus. Nem valami plusz, ami csak "spirituálisaknak" való. A lelki egyensúly a teljességünk alapja. Nélküle a fizikai egészség is idővel meginog. De ha a lelkünk rendben van, a test is könnyebben gyógyul. Könnyebben él. Könnyebben szeret.